2012. február 15., szerda

2012. február 14., kedd

Patchwork óra

 
Vidéki stílusú patchwork óra.



Nem volt egyszerű feladat, mert 4 különböző szalvétából hoztam össze. 
6x6 cm-es négyzeteket vágtam ki és az óralap festése után rakosgattam, tologattam, vágogattam. Egyszóval egy kicsit "babra" munka volt, de szerintem megérte. Nekem tetszik.

2012. február 4., szombat

Egy újságcikk, amitől potyogtak a könnyeim.

 Anyák egymás közt

   Kidugta az arcát az ablakon, jólesett a hűsítő szél. Melegem is van, fázom is, gondolta, aztán riadtan a hasára tette a kezét. Még csak az kéne, hogy lázas legyek, amikor bármikor szülhetek. Beletelt pár pillanat, mire elhitte, hogy nem lázas. De a hasa kitartóan fájt. Már délben érezte, este nem bírt enni sem. Nem bír így lefeküdni. Benézett a hálóba, a férje hanyatt fekve aludt.

   Leült a fotelba, de akárhogy is igazgatta a párnát a háta mögött, sehogy sem volt jó. Neszt hallott a konyhából. A kutya. Két éve próbált összeszokni az állattal, de nem ment. A férjéé a vizsla. Imádja, nyilvánvaló volt, hogy velük él majd. Az állat eleinte mindennel próbálkozott: bújt, dörgölőzött, ölébe fektette mancsait, esengett gazdája asszonyának kegyeiért. Őt tulajdonképpen meghatotta a nagy igyekezet, de akkor is. Pontosabban, akkor sem. Kettőjük kapcsolatát kizárólag az képezte, akit mindketten szeretnek.. Már trappol is befelé! Pedig ilyenkor rég az öreg fotelba kucorodva alszik.

   Menj ki! Elektra! Meg sem mozdult. Elektra! Hogy jutott eszébe a férjének ez a név? Amikor először hallotta összegörnyedt a nevetéstől. Most mástól kell összegörnyednie. Csak nem…? Ez lenne az? Most fog megtörténni? Ünnepélyes arccal ült, várta, mi következik. Hosszú percek. Semmi. Aztán újra az a bizonyos valami. A felkészítőn a szájukba rágták, hogy ez nem fájás, hanem méhtevékenység. Az anyósa csak fintorgott erre, persze úgy is lehet hívni, csak hát sajnos attól nem fáj kevésbé. Nos, ezt még ki lehet bírni. Erre jutott, amikor megint összehúzódott benne minden. Jól van, kicsim, suttogta, minden rendben lesz. A kutya addig állt a konyha és a nappali között, most előrébb lépkedett. Mit akar? – Akarsz valamit? – kérdezte hangosan is, de az állat csak nézte. Mint, aki vár, hogy kell-e segítség a másiknak, vagy boldogul egyedül is. Boldogulok, gondolta ő, meg azt is, hogy még nem ébreszti fel a férjét. Haladjanak így nyugalomban a dolgok, csak a filmekben rohangálnak a kórházba az első fájás után. Órákig eltarthat, amíg…Te jó ég, hát mérnie kellene a fájások közötti időt! Körülnézett, de jött az újabb összehúzódás, ő megadta magát neki, elfeledkezve az óráról. A kutya már előtte ült, közel, érintésnyire. Az újabb fájás előtti pillanatban magasabbra emelte a fejét és kicsit kinyitotta a száját. Aztán, amikor a hullám elült, becsukta és pihegett. Miért? Mintha tudná, mi történik most őbenne. Megfeszült a teste, a szeme olajosan csillogott, mintha könny lepné el. Az ő könnye is kijött. Nem a fájdalomtól, bár ez már emberes, inkább attól, hogy az eddig jövő idejű csoda hirtelen a jelen részévé vált. Minden megváltozik, most változik éppen.

   Most már nagyon fájt. Nem sűrűn, de erőst, ahogy Erdélyben mondják. Keze a karfát markolászta, próbálta levegővétellel kipárnázni odabent a kínt. A kutya lefeküdt a lába elé, a következő fájás után hűvös fejét az ő forró lábszárához érintette. Jólesett. És amikor jött az újabb fájás, de nem is, mert egy pillanattal előtte, felemelte a fejét, félrehajtotta és ránézett párnás szemeivel. Mintha tudná, hogy ilyenkor elviselhetetlen az érintés. De ha tudja is. Nyilván tudja, különben hogy lenne képes együtt vajúdni vele? Mert azt teszi. Ez a négylábú, ez a nőstény most azért van itt, azért is ébredt fel, mert megérezte, hogy ez az amúgy lehetetlen nő életet készül adni. És az - ő is tudja, hiszen már kölykezett – nem gyerekjáték.

   Hát nem. Nincs mire várni, muszáj felébreszteni a férjét. Ő még meg sem mozdult, a kutya már indult a hálószoba felé- Hihetetlen! Elektra a nappalinál beljebb soha nem mehetett, most meg fogja magát, odakopog az ágyhoz, megrángatja a gazdája kezét.
- Mi van, öreglány, hogy kerülsz ide? – kérdezte a férje álmos hangon. Aztán kicsoszogott, megállt mellette döbbenten: - Hajnali három van, mit csinálsz te itt?
- Vajúdok – mosolygott fel rá, aztán kijavította magát – Vajúdunk.

(a cikk szerzője: Hulej Emese. A Nők Lapja 2011/39. számában jelent meg)

2012. február 3., péntek

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...